Keresztesiné Szabó Anita és Keresztesi Koppány (Gyöngyös), 6 éves, középsúlyos fogyatékos kisfiú szülei. Nem csak történetükkel csatlakoztak a kampányhoz: jelezték nekünk hogy szeretnének vitafórumot szervezni Gyöngyösön. Örömmel fogadtuk el a felajánlást.

Integrált nevelés szempontjából a mi helyzetünk elég speciális. Balázs jelenleg lakóhelyünktől, Gyöngyöstől 40 kilométerre lévő jászberényi Maci Óvodába jár, egy szegregált csoportba. Az egész intézmény viszont élen jár az integrált nevelésben, 3 integrált csoporttal, egy szegregálttal, és egy fejlesztő iskolával. A gyerekek lépten-nyomon találkoznak egymással, akár a kertben, a játszótéren, vagy a közös óvodai rendezvények, megmozdulások alkalmával. Gyöngyösön is befogadták volna óvodába, ami szép és jó, de nem láttuk, hogy szakmailag és egyéb feltételek szerint fel lennének készülve egy ilyen fogyatékossággal élő kisfiúra.

El kell érni, hogy az integrált nevelés egy intézmény számára ne egy hívó szó legyen, hanem komoly tartalommal bírjon. Ez elsősorban szándék és személyi affinitás és nyitottság kérdése. Balázs fogyatékosságát maximálisan elfogadtuk, feldolgoztuk, de ez nem jelent beletörődést! Ebből a helyzetből fogjuk kihozni a maximumot, amely egy életen át tartó program. Elfogadtuk az óvoda szakembereinek véleményét, hogy Balázs még nem áll azon a szinten, hogy integrálható legyen. Itt megkapja a szükséges egyéni és csoportos fejlesztéseket, terápiákat. Őt mindenre direktbe kell tanítani. Nála nem működik, hogy viselkedési mintákat, vagy akár mozdulatokat átvesz, utánoz más gyerekektől. Csupán az, hogy kanállal egyen, egy jó másfél éves tanulási folyamat volt. Apró lépések, de lépegetünk.

Egy óvodai közös kirándulás alkalmával döbbentünk rá, hogy a gyerekek mennyire elfogadóak, és milyen természetes számukra Balázs jelenléte. Minél korábban találkoznak, gyűjtenek tapasztalatot a mássággal kapcsolatban a gyerekek, annál természetesebb lesz számukra az elfogadás. A mi szemszögünkből az integrált nevelés arról szól, hogy Balázst is elfogadják, hogy ne kirekesztett tagja legyen társadalmunknak, találjuk meg az ő helyét! Az integrált nevelés nem áll meg az intézményi keretek közt, a hétköznapokban is kell alkalmazni. Mire gondolunk? Mi mindenhová magunkkal visszük Balázst, sokat kirándulunk, játszóterezünk, táncházakba, programokra visszük, bevásárolunk…

Negatív tapasztalatunk nem volt, sőt, sokan megszólítanak, érdeklődnek, elfogadnak. De miért nem látunk rajtunk kívül – vagy csak elvétve – hasonló családokat, gyerekeket? Pedig tudjuk, hogy vannak. Itt jön be a szülői és az intézményi felelősség. Hogyan várhatjuk másoktól az elfogadást, amikor mi sem tudjuk teljes mértékben elfogadni a helyzetünket?

A sérült gyerekek elfogadása a szülőkkel kezdődik. A szülő pedig akkor fogadta el a gyerekét, ha nem azon töpreng, hogy miért történik ez velük, vagy kire bízza a gyermekét, amíg bevásárol, étterembe megy, hanem azon, hogyan tudják ezt együtt csinálni. A társadalmi integráció első lépése, ha a szülők az SNI-s gyermekeikkel együtt továbbra is természetesen illeszkednek az őket körülvevő társadalomba és nem tartózkodnak az egyébként megszokott tevékenységektől. 
Igenis a társadalom “képébe” kell mutatni, hogy vannak olyan emberek, akik talán csak kicsit mások, vagy nagyon, de léteznek, és ők is élni akarnak. Köztünk élnek. Majd ha a boltokban Down-kóros árufeltöltőket látunk, vagy a banki alkalmazott mozgássérülten is kedvesen segít nekünk… akkor tudjuk, hogy Balázsnak is lesz esélye egy teljesebb életre. A minket körülvevő társadalomnak nincs több dolga, mint látni és észrevenni, hogy nekik minden nehezebben megy, de igyekeznek részt venni, ezért hagyni és segíteni kell őket köztünk lenni.”