Milyen szempontok alapján választottatok óvodát Emmának?

Mindent körbejártam, amit lehetett, mindenféle módszert kerestem. Úgy éreztem, akkor vagyok nyugodt, hogyha ismerem a dolgokat, és a keresés közben alakult ki, hogy emellett még milyen feltételeink lennének. Találtam olyan óvodát, ami nagyon jó lett volna, de messze van. Ez is egy szempont volt például, hogy az óvoda ne legyen nagyon messze, hiszen olyan sok fejlesztésre járunk, nehéz mindenhova időre odaérni. Nem vagyok híve annak, hogy a gyerek minden nap a kocsiban ülve, passzívan nézzen kifelé, vagy hogy 50 percet töltsek a villamoson meg buszon vele mig odaérünk valahová, aztán ráadásul nekem még egyszer ennyi utazás visszaérni.

Szóval ilyen szempontok is voltak azon kívül, hogy milyen módszerrel dolgozik az óvoda. Találtunk Montessori óvodát, néztem Waldorf óvodát is, de végül nagyon nagy szerencsénkre itt a közelünkben, tíz perc sétára találtunk egy állami óvodát, ahová szívesen felvették Emmát, sőt az óvónő, aki egyébként már foglalkozott down-os gyerekkel, kihívásnak tekintette a helyzetet. Itt nagyon szeretik őt, és nagyon jól foglalkoznak vele. Nagyon figyelek. Minden receptorommal erre fókuszálok, minden részletre figyelek. Mindenféle óvodáról hallottam már rossz történeteket, de az az igazság, hogy pedagógus-függő a dolog. Tényleg úgy tűnik, hogy az Emma nagyon szeret ide járni és szépen foglalkoznak vele, bevonják, nem ültetik le a sarokba. Őt ugyanis külön be kell vonni, kell egy kis plusz figyelem, és egy kis plusz energia. De itt nagyon szépen állnak ehhez a dologhoz.

Milyen pozitív példákkal, tapasztalatokkal találkoztatok?

Amit Emma számára pozitívnak látok, azt egy apuka fogalmazta meg, akinek már iskolás a lánya. Nekik nem volt más lehetőségük, egy speciális iskolába kellett vinniük a kislányt, mert a városban ahol élnek, nem találtak más lehetőséget. Ez az apuka mondta, hogy igazából az a baj, hogy ezek a gyerekek felveszik a környezetük viselkedésformáit. Ha egy szegregált, speciális intézményben vannak, akkor értelemszerűen az ott lévő gyerekek viselkedésmintáit követik. Például, ha egy gyereknek van egy berögződött mozdulata, mozgása vagy ilyesmi, akkor azt a rossz szokást hajlamos átvenni a másik gyerek is. Az egészséges környezetben viszont az egészséges gyerekeket utánozza le. Tehát, még ha Emma le is van maradva, igy az egészséges viselkedésformát fogja felvenni, és teljesen egészséges irányba halad az egész mozdulatrendszere, gondolatrendszere, az egész lénye.

Ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatom is van: heti rendszerességgel járunk egy foglalkozásra, és volt ott egy kislány. Ennek a kislánynak volt egy ilyen kényszeres hangja amit gyakorlatok közben adott ki: hangosan, erősen, ritmusosan és nagyon sokszor. Egy idő után azt vettem észre, hogy az Emma is elkezdte ezt csinálni. Próbáltam neki finoman mondani, hogy ne utánozd az A.-t, meg az A. így csinálja, igen, de neked nem kell, de nagyon, nagyon nehéz volt őt leszoktatni erről a hangról. Pedig ehhez az Emmának semmi köze nem volt és mégis teljesen átvette és használta bizonyos szituációkban, nem mindig, de amikor valamit nem akart akkor ezt a hangot kezdte el utánozni.

Nincsenek illúzióim. Lehet, hogy az Emma iskolás korára speciális intézménybe kell kerüljön, de abból is nagyon sok fajta van, úgyhogy majd meglátjuk. De azt, hogy óvodába egészséges gyerekek közé jár, nagyon fontosnak tartom. Hogy fogadta Emmát a többi gyerek? Nagyon érdekes volt, az óvónéni szuper két mondattal elintézte a gyerekek felé. Nem tudom pontosan hogy hogyan, mit mondott: nem tárta fel a teljes igazságot, mégis felhívta a figyelmüket arra, hogy lesz majd egy különleges kislány, akire egy kicsit jobban kell figyelni. Mindenesetre olyan jól intézte, hogy két nagycsoportos lány rögtön el is kezdett anyáskodni felette. Egy fél évvel később kezdtek velem is bátrak lenni a gyerekek, kezdtek kérdezgetni. Lassan megértették, hogy itt valami komolyabb másság lehet, ami elkezdte érdekelni őket, hogy miért van így, hogy működik.

Egyszer egy kislány például azt kérdezte, hogy akkor az Emma beteg-e. Próbáltam úgy válaszolni, hogy ne hazudjak, de azért a teljes igazságot sem kell elkezdeni magyarázni egy 6 éves gyereknek. Vagyis nem arról beszéltem, hogy a Down-szindróma egy genetikai betegség, hanem azt mondtam, hogyha az Emma beteg lenne akkor nem jönne óvodába, ő meg nem kérdezett többet. Egy másik kislány pedig az kérdezte, hogy akkor az Emma soha nem fog beszélni? Mikor mondtam, hogy, de fog beszélni, akkor továbbkérdezett , hogy de miért nem beszél még. Erre azt mondtam, hogy az Emma egy picit még lassabb. A következő kérdés az volt, hogy akkor ő majd más lesz-e, amikor felnőttek leszünk? Hát –mondtam- bizonyos dolgokban igen, más lesz, de bizonyos dolgokban egyáltalán nem lesz más. Akkor a kislány gondolkozott egy picit és ezt mondta: „Hát képzeld el, én meg azért vagyok más mint a többiek, mert nehezen tudok nyelni.” „Látod, – mondtam – te meg ebben vagy más, mint a többiek, de majd megerősödik a torkod és akkor majd te is jól fogsz tudni nyelni. És Emmával is ugyanígy van, majd megtanul beszélni és akkor majd ő is beszél, csak egy kicsit később.” …és ez annyira helyes volt. Érzik, hogy valami más, de az összes gyerek nagyon jól kezeli .

Nyilván nagyon sok függ a pedagógustól, hiszen alapvetően tőlük kell jöjjön ez a fajta kisugárzás, ők kell, hogy hogy jól kezeljék ezt a dolgot. Az Emma csoportjában senki, nem hogy nem bántja őt, hanem kifejezetten segítik, sőt néha szólni kell nekik, hogy ne rakjanak mindent elé. Tányért, poharat, széket alátolnak, öltöztetik, de olyan is van hogy a gyerekek mondják meg az óvónéniknek, hogy: „Nem az az Emma cipője, hanem az az övé!” A szülők között pedig konkrétan elhangzott az a mondat, hogy „ Én annyira örülök hogy a kisfiamnak van egy down-szindrómás csoporttársa, hogy ez mennyire jó lesz, majd ha felnő.”  Van egy másik történet is: amikor Emma kiscsoportos volt, volt egy fiú, aki meg már hat éves, és attól lehetett tartani, hogy mivel ő már ilyen nagy, felismeri, hogy itt valami van, és esetleg rosszul reagál. Ehhez képest amikor szülinapja volt, és az anyukája rákérdezett hogy miért csak fiúkat hívott, az Emma az elsők között volt a lányok közül akiket felírt, és borzasztóan szerette. Az anyukája pedig elmesélte, hogy egyszer mentek vendégségbe, ahol szintén volt egy fogyatékos kisgyerek, és a fia sokkal szenzibilisebb volt vele mint a többi gyerek. A kisfiú nagyon megváltozott és kifejezetten szenzibilis lett arra, hogy valaki egy kicsit más, és akkor őt segíteni kell. Úgyhogy szerintem a gyerekeknek is kifejezetten pozitív ez az egész.

Milyen nehézségekkel kell megküzdenetek?

Talán, ami nehézség az az, hogy ezt az egész dolgot reálisan lássa az ember. Vagyok én, van a férjem, az én gondolatom és véleményem, és ez mind nagyon fontos, de nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy az Emmának mi a jó és mi nem jó. Nagyon gyorsan el lehet veszíteni ezt az érzést, hogy ezt tartsam szem előtt. Folyamatos fegyelmezést és önkontrollt igényel az, hogy igazán őt vegyem figyelembe, hogy ne azt nézzem nekem mi tetszik, meg én mit szeretnék látni vele kapcsolatban, vagy mit szeretnék, mit érjen el. Hogy ne a a sikertörténeteket figyeljem, hogy valaki egyetemet végzett, fest, üzletet nyitott, vagy ezt csinál, azt csinál, hanem hogy az Emmát a maga valójában lássam, és olyan helyeket keressek, ami neki jó. És hogyha az egy integrált intézmény, akkor ne azért vigyem az egészségesek közé mert nekem jobban esik oda bevinni mindennap, és rosszulesne látnom, hogy más fogyatékosok közé jár, hanem azért, mert tényleg oda való és tényleg az való neki.

A másik amivel harcolok magamban, hogy biztos, hogy mindent jól látok-e? Hogy ne várjak el túl sokat az Emmától, de minden fejlesztési lehetőséget megadjak neki, Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt hogy ne legyen “túlfejlesztve”, hogy maradjon gyerekkora: idő szabad játékra, arra hogy gyerek legyen.