Mindig normál oktatási intézménybe jártam, a jól hallókkal tanultam együtt, nem is volt hallássérült senki a környezetemben. Tulajdonképpen pontosan úgy éltem, mint a többi korombeli kisgyerek, ők voltak a játszótársaim is.

Elsősorban szájról olvasok, a hallókészülék csak kisegít, nagyon jók a metakommunikációs készségem is, ezért aki nem tudja, az nem mindig jön rá, hogy hallássérült vagyok (most már inkább észrevehető, mert a korral is sokat romlott az állapotom, mára kvázi siketnek vagyok tekinthető). A beszédem siketes, sok hangot hibásan képezek, de elég sok ember beszél hibás hangképzéssel, ezért nem igazán feltűnő.
Az iskolákban jó tanáraim voltak, és képesek voltak az egyéni bánásmódra a magas osztálylétszám ellenére is. Általános és középiskolában mindig az első padban ültem, és szabad volt utánafordulni a tanárnak, ha fel-alá sétált a teremben. Mindig igyekeztek arccal felém (az osztály) fordulni, azaz nem a táblának beszéltek. Akkoriban még csak a frontális tanítás volt szokásban, végeredményben nekem megfelelt, mivel az órák jelentős részében a tanárok inkább a tanterem első felében tartózkodnak.

Tollbamondást nem tudtam írni, meg ének-zenében sem a műveket felismerni, és hát az idegennyelv tanulás is okozott problémákat. Főleg eleinte, amíg meg nem tanultam a cirill betűket és nem tudtam elolvasni a könyvben lévő szöveget 🙂 Nagyobb koromban eléggé visszahúzódó lettem, de ennek nem a hallássérüléshez van köze, inkább annak, hogy nehezen fogadok el mások által kialakított szabályokat 🙂

Lényegében teljesen beilleszkedtem a magam visszahúzódó módján a társadalomba, végzem a munkámat. Ebben nagy segítségemre volt mindig a jó értelmi képességem, amit annak köszönhetek, hogy kicsi koromban nagyon sokat foglalkoztak velem a szüleim és gyorsan rákaptam az olvasásra is. Azt gondolom, a lényegében integráltnak tekinthető oktatás tette lehetővé, hogy az amúgy kevéssé alkalmazkodó természetem ellenére beilleszkedjek, csapatban is képes legyek dolgozni.

Egyetlen előnyöm az volt, hogy amikor a korábbi munkahelyem megszűnt, a csökkent munkaképességem segített állást találni (kifejezetten ilyent kerestek, mert a munkáltatóm súlyt helyez a társadalmi felelősségvállalásra, bár nyilván a törvényi kötelezettségeknek is eleget akart tenni), ahol viszont gyakorlatilag ugyanazt csinálom, mint a jól hallók, egyetlen kivétellel: nem telefonálok.

A felvételi beszélgetésen megkérdezték, ki segített nekem tanulni (látva a főiskolai indexeimet). Elmondtam, hogy többnyire senki, én szoktam másoknak segíteni 🙂

Bár persze meg is nehezítette a munkavállalást, mert nem túl kapós az olyan ügyintéző, aki nem birkózik meg a telefonálással, egyéb, a végzettségemnek megfelelő munkakörök pedig az idegennyelv ismeretének a hiánya miatt nem elérhetőek. Sajnos a nyelvoktatás erősen beszédközpontú, ami nekem nem felel meg. Megjegyezném, hogy hallássérültként pl. gyárba sem veszik fel az embert, meg általában olyan helyre sem, ahol folyamatos kommunikációra van szükség, és ez érthető is.

Egy nagyfiam van, már önálló életet él, neki nincs sérülése, viszont van egy másik cucca: az édesapja cigány, így érték már kellemetlen élmények a bőrszíne miatt. De nem csinál ezekből problémát, nincs kisebbrendűségi érzése, sem cigány identitása, semmilyen szempontból. Azt nem tudom, hogy gyerekkorában érte-e hátrány az én hallássérülésem miatt. Legfeljebb olyan “kellemetlenség”, hogy 8-9 éves korától neki kellett odamennie, ha valahol (utazás, kirándulás közben) információra volt szükség. Meg a hangosbemondókra figyelni. Később a telefont felvenni, kapucsengőre odafigyelni és szólni, ha jött valaki. Most is ő a “telefonom”, ha valamit ügyintézni kell telefonos call centeren keresztül.

Szerintem a szegregáció rossz a szegregáltnak, mert nem lát maga előtt mintát a széleskörű társadalmi beilleszkedésre, ismeretszerzésre. Felnőtt éveimben találkoztam más hallássérültekkel, ill. siketekkel, és megdöbbentem, milyen kicsi a szókincsük, az ismereteik milyen szegényesek, főleg az elvont fogalmakat kevéssé ismerik. Természetesen vannak kivételek, egyre számosabban, de az idősebb korosztályra nem jellemző a széleskörű műveltség.

Hasonló tapasztalataim vannak a cigányokra vonatkozóan is: a mélyszegénységből, elzárt helyekről, családokból jövőknek hihetetlenül fals elképzeléseik vannak, a legtriviálisabb dolgokat sem tudják, és sajnos csak kevesen képesek többé-kevésbé önerejükből kiemelkedni (sőt, egyáltalán a felajánlott segítséggel megfelelően élni), beilleszkedni, ha azt nem eléggé korán kezdik. Bűnözővé vagy áldozattá válhatnak nagyon sokan.

A többségieknek pedig azért rossz a szegregáció, mert egyrészt újratermelődik az inaktív tömeg a megfelelő oktatás és lehetőségek híján, amelyet azért mégis el kell tartani. Másrészt pedig nem fejlődik ki bennük a szolidaritás, a segítőkészség, a másik elfogadásának a képessége. Ennek hiányában pedig érzelmileg szegényebbek lesznek.

Nem tudják meg azt sem, hogy miként viselkedjenek, mit várhatnak az óhatatlanul is eléjük került sérült embertől, hogyan segíthetnek, mit tehetnek. Esetleg puszta jóakaratból is fájdalmat, kárt okozhatnak, pl. egy mozgáskorlátozott személyt nem mindegy, miként segítünk fel vagy le a járműről. Egy hallássérült nem érzékeli, ha valaki le akar szállni mögötte, stb. Az együttnevelés mindezt megakadályozza, gazdagabbá tesz érzelmileg, elősegíti a szolidaritás kialakulását, és végeredményben senki nem tudhatja, mikor szorul rá ő maga is másokra.

Nagyon tetszik a kezdeményezés, és örülnék, ha valami eredményt sikerülne elérni.
Ha esetleg bármiben segíthetek (elsősorban online végezhető adminisztratív jellegű tevékenység), szívesen lennék aktívabb ennél az egy bejegyzésnél.