Hangok

  • Köleséri Sándor, színész, a Motiváció Alapítvány munkatársa

    Nálunk a faluban két óvoda volt, volt egy ilyen jobb, illetve jobbnak tűnő, és egy rosszabb, és nem tudom mi igaz belőle de én azt hallottam felnőtt fejjel, hogy abba az óvodába engem nem akartak felvenni. Volt egy másik kis óvoda, és akkor oda kerültem. Konkrét emlékem nincs, de itt integrálva éltem a többi gyerkőccel, és nem emlékszem traumára, rossz emlékre. 6 évesen kerültem fel a diákotthonba meg mindenki olyan volt. Mindenkinek volt valmi fogyatékossága.

    Ha integrált közegben növök fel? Igen persze, sokkal elfogadóbb lettem volna magammal, nagyon sokáig nem tudtam ezt feldolgozni. Miért pont én. Nem értettem az emberek miért gondolnak rosszat rólam. Vannak ezek a sztereotipiák a törpeséggel kapcsolatban meg az egésszel kapcsolatban, azt éreztem akaratlanul bántva vagyok; elítélnek megvetnek, lenéznek, és esélyt sem kapok arra, hogy meggyőzzem őket, az emberi mivoltomról, vagy hogy csináljak valamit amiért tisztelnek vagy nem, de amíg nem hibázok addig ne ítéljenek el.Ez nekem huszonéves koromig eltartott, merthogy az emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel, nem is akarnak vele mit kezdeni, nincs róla információjuk.

    Az a jó a társadalom számára, ha minnél többet tud a másságról. Sok ember mondjuk magáról sem tud sok mindent. Ha nem vagyunk nyitottak mások felé soha nem fognak a gátak ledőlni. Azt gondolom a fogyatékos embernek ugyanúgy feladata, hogy nyisson. Arra nem lehet várni hogy a másik majd megkopogtatja a vállamat, hogy szia szeretnék veled beszélgetni.

    Valószínű, ha integrált környezetbe járhatok éveket úsztam volna meg. És sokkal nyitottabb és elfogadóbb lettem volna magammal szemben. Amikor középiskolába kerültem, egyszercsak azt vettem észre, mindenki engem néz, és nem értettem, hogy miért. Számomra is csak akkor derült ki a másságom. Tükör volt nekem is, mert korábban megszoktam, hogy mindenkinek van valami fogyatékossága és nem néztük egymást, természetes volt, hogy nekem ez a bajom, neked az. Azzal, hogy itt viszont én voltam az alacsony, a tanárok sem tudtak mit kezdeni. Volt, hogy megállt az óra és a tanár azt mondta:

    -Állj, Sanyinak nem ér le a lába a földre, mikor ül. Oldjuk Meg!

    Akkor leküldte a többieket téglákért az udvarra, és akkor erről szólt egy óra, hogy Sanyinak küszöböljük ki ezt a kis különbségét. Igen, de közben nem szerettem, hogy ennyire előtérbe kerültem. Mindig tanulni kellett. Nem tudtam elszürkülni. “Te üljél előre, hogy lássál mindent… ” Hát nem örültem.

    Volt aki bántott, volt aki beszólongatott, sértegetett, tizen voltunk vidékiek az osztályban, és már ez egy bélyeg volt. És akkor volt a másik oldal, hogy szerencsére van egy humorérzékem, és volt bennem nyitottság, nem dugtam a fejemet a padba, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hanem tudtam humorral közeledni feléjük, és így néhányan elkezdték keresni a társaságom, és lassan a többiek is elfogadtak. Lettek barátaim.

    A szülők felelőssége is nagy. Nem kell biológiai órát tartani a gyereknek, csak a másság elfogadására kellene tanítani. Egyik vörös, másik szőke, egyik kövér másik sovány egyik szemüveges a másik meg nem, de nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más.

Te mit teszel az együttnevelésért? Csatlakozz a kampányhoz! Add hozzá a hangod! Csatlakozom